Eredeti változat ide kattintva érhető el.
Szerző: Ötvös Zoltán
Két hatalmas falmaradvány mered az ég felé, az egyik különösen izgalmas, mert mégis hogyan állhat olyan építmény, aminek a földsíkban lévő része a legkeskenyebb, felfelé fokozatos szélesedik? Több mint háromszáz éves ez a csoda. Berta Adrián régészt ez a látvány, illetve egy szinte teljesen ismeretlen erődítmény titkainak feltárása vonzotta Dombóvárra.
A laikus számára egy vár nehezen megközelíthető helyen, meredek sziklák tetejére emelt erődítmény, sok méter vastag falakkal, amiket az ágyúgolyó sem üt át. Van víz, rengeteg hely az embereknek és az állatoknak, akár hosszú ostromot átvészelhetnek ott a védők. A vártorony a felhőkbe veszik, a történelemkönyvek az ellent többször visszaverő hősi vitézek neveit zengik. Dombóvár erődítménye pont nem ilyen. A Kapos hordalékára – szép sárga színű homokra – épült vár maradványa alig pár méterrel emelkedik ki a környezetéből. A folyó nagyobb áradások idején körbeöleli, de általában könnyen megközelíthető. Kukoricás, akácos hely napjainkban a dél–dunántúli Dombó vára, aminek létezéséről a legkorábbi forrás 1310-ben tesz említést. Rosszul.
– Négy falcsonk áll ki az egykori várból, aminek alaprajzát és főbb építési periódusait az előző évek ásatásai során sikerült nagy vonalakban rekonstruálni. Eszerint a Kapos menti erősség a XIV. század legvégén vagy a XV. század elején épült. Azaz, nem a XIV. század elején. Az építmény szabálytalan téglalap alaprajzú épület volt, északi és déli oldalán egy-egy épületszárnnyal, feltehetően nyugatra néző kapuval, körülötte kettős fapalánkkal és több méter széles várárokkal. Az építés idejével kapcsolatos problémát a szigeterdei toronyvár oldja fel. Az alig egy kilométerre, szintén a a mai város területén találhatóerősség már a XIV. század elején állhatott – tudjuk meg Berta Adriántól, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) Régészeti Intézetének munkatársától. A Szegedi Tudományegyetemen 2012-ben végző régész hét éve tárja fel a dombóvári várrom titkait.
A tatárjárás után terjednek el tömegesen hazánk területén a központi építményt megerősített földsánccal védő kőből, téglából, fából épült várak. A toronyvárak valószínűleg nem szolgáltak lakhatási célokat, inkább támadás esetén biztosítottak védelmet a birtokos család számára.
A későbbiekben a középkori váraink funkciója némileg módosult, kibővült. Elsősorban egy adott vidék életét meghatározó hatalmi, igazgatási és gazdasági központok voltak, és a településhálózat centrumának számítottak. A birtokosuk uralmának biztosítása volt a legfontosabb feladatuk, de fontos zerepet játszottak a hatalom reprezentálásában is. A 14. század elején I. Károly a hatalmának megszilárdítása érdekében az erősségek többségét igyekezett a saját fennhatósága alá vonni, ami a nemesek várbirtoklásának és várépítkezéseinek közel fél évzázadig tartó visszaszorulását vonta maga után. Az Anjou-korban a királyi várépítkezések voltak a meghatározók. I. (Nagy) Lajos idejében pedig már egyre több olyan királyi rezidencia is épült, melyekben a kényelem talán még a védelmi szempontoknál is fontosabb volt (Diósgyőr, Zólyom, Végles, Gesztes). A váltás a 14. század végén történt, ekkortól egyre több erősség került ki a király fennhatósága alól, és egyre több új, vidéki rezidencia készült el, amelyek előképei az Anjou-kori királyi építkezések voltak. Ezek jellemzően négyszög alaprajzúak voltak, mind a négy oldalukon egy-egy épületszárnnyal. Ennek az elrendezésnek az egyik változatát képviselte Dombó vára is.
A Dombaiak karrierjének a másfél évszázadon keresztül tartó felívelésével együtt növekedett a családnak nevet adó erősség is.
Az első nagyobb átépítésre Dombón a Zsigmond-kor végén kerülhetett sor, amikor a kapubejárót kiszélesítették, nagy kaputornyot emeltek a helyén, a déli oldalán álló palotaszárny szélességét majdnem a kétszeresére növelték. Ez utóbbit kívülről támpillérekkel is megerősítették, az egyik ilyen pillér áll napjainkban is teljes magasságában – ez a felfelé szélesedő téglacsoda. A reneszánsz átépítés során – feltehetően az 1520-as években – külső falgyűrűvel kerítették körül, emellett a kaputornyot is kibővítették és megerősítették.
A török 1543-ban vagy 1546-ban foglalta el és kisszámú várkatonaságot állomásoztatott benne – az egykori főúri rezidenciából török végvár lett. Buda visszavételének évében a dombói vár is császáriak kezére került, amit 1691-ben kapott meg Esterházy Pál herceg az uralkodótól a környező földekkel együtt. A várat az 1702-es várrombolási rendelet értelmében Esterházy Pál a saját jobbágyaival bontatta le, a kaputornyát pedig aknászok robbantották fel. Egy 1720-ban készült összeírás szerint a vár használaton kívüli rom.
–A megmaradt építészeti részletek közül egyedül a nyolc méter magas pillér tud némi támpontot adni az egykori erősség tömegére vonatkozóan. A vár 1702-es lerombolása során készült jegyzőkönyv szerint a kaputorony 40öl magas. Bármelyik öllel számolunk, biztosan nem volt 75 méteres ez az építmény. Ezzel az adattal egyelőre nem tudunk mit kezdeni – érzékelteti a régész, hogy későbbi korok leírói sem voltak mindig pontosak. Először 28×44 méteres volt a vár, amit a következő évszázadokban fokozatosan bővítenek, s érik el a végleges 38×56 méteres kiterjedést. Az építésnél használt téglákat valószínűleg helyben égették. (A téglagyártásnak a XIX. és a XX. században helyben nagy hagyománya volt.) A földből kiásott romok mutatják, hogy különböző korokban különböző téglákat – más kialakításúakat, színűeket és méretűeket – gyártottak.
Mi okozta a vár vesztét? Ez ehhez hasonló erődítmények nem nyújtottak védelmet a modern ágyúkkal szemben. Reprezentációs célokra sem voltak alkalmasok, hiszen a barokk kor nem ilyen szűkre szabott épületekről, hanem a tágas kastélyokról szól. A mozgolódó kurucoknak sem akartak búvóhelyet nyújtani. A megoldás a robbantás. Az országban számos várrom maradt fenn ebből az időből. De miért nem végeztek tökéletes munkát a robbantók, miért hagytak meg falakat az egykori erődítményekből? Berta Adrián szerint feltehetően elsősorban a várak bejáratát, illetve a négy sarkát pusztították el, már pedig ezek nélkül az építmények védekezésre teljesen alkalmatlanokká váltak. A többit általában elvégezték a környéken élő emberek, akiknek ez volt az építőanyag beszerzésének az egyik legkézenfekvőbb módja. Így történt ez egykoron a dombói várral.
2014-ben Dombóvár felkérésére a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének munkatársai és hallgatói Berta Adrián vezetésével kezdték meg a vár feltárását. A kollégák – Visegrádról, Szombathelyről, Győrből, a Nyírségből – olykor a szabadságuk terhére jöttek és jönnek földet lapátolni, leletet menteni. Régészhallgatók szintén érkeztek Szegedről és Pécsről, nem szakmabeli önkéntesek az ország minden részéből. Eddig Két szakdolgozat, több tanulmány, ismeretetrjesztő cikk készült már a várról, számos konferencián mutatták be eddigi eredményeiket.
Az augusztusi rekkenő hőségben kalappal, laza ruhával védekeznek a napsugarak ellen a múlt kutatói. A szelvények mélyén megszorul a meleg, sűrűn kell vízért menni a szomjazóknak. A sárguló fűben szöcskék ugrálnak, gyíkok cikáznak a talpak elől. –Húsz éve dolgozok ásatásokon. Számos izgalmas feltáráson vettem részt, de a várak régóta érdekeltek. Ezeket ásni hatalmas kihívás. Ezt éreztem a győri vár feltárása során 2011-14 között, és ezt érzem itt Dombóváron is – magyaráz a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum régésztechnikusa, Máthé Genonéva. A tolnai munka legizgalmasabb mozzanata annak a két faragott kőnek megtalálása volt, amiken talán az egykori faragók kézjegye is megőrződött.
A régészek munkáját nehezíti, hogy elképesztő mértékben megbolygatott területről van szó. Nem csak elhordták innen a téglákat, hanem szemétlerakónak is használták a helyet. Folyamatosan bolygatták a földet, eredeti helyéről nagyon kevés emlék került elő. A huszadik században homokbányát nyitottak az egykori vár közvetlen közelében, a valamikor váralja település területén. A szovjet hadsereg disznóhizlaldát működtetett ott, de lövöldét is létrehoztak a szomszédságában. –Találtunk első világháborús sapkajelvényt, állati csontokat és mindent, amit az ember használt az elmúlt évszázadokban – összegez a régész, aki munkatársaival a hely teljes történetét szeretné feldolgozni. A kutatókat Nem csak az építkezés évtizedei érdeklik, hanem az is, hogy mi történt itt 1702 után. Azt mondja, ha megértettük és megismertük a múltat, megtervezhetjük a jövőt.
Az előkerült hatalmas mennyiségű lelet visszatükrözi az itt élők anyagi kultúráját, a vár építésének első időszakától a napjainking. Furcsa, hogy a törökök által használt várakból tömérdek pipa kerül elő – itt is másfélszáz évig volt a török -, mégis alig egy-két pipára bukkantak. Ellenben aranyból készült gyűrű és fülbevaló is előkerült a mélyből. Különleges középkori zármechanizmusra is bukkantak, ami olyan korrodált volt, hogy CT-segítségével állapították meg a pontos szerkezetét. Az ember alakú szovjet céltáblát nem kellett vizsgálni. Tavaly törökkori sáncra bukkantak, az idei év során azonban már a korábban megismert építészeti részletek körüli kérdések tisztázása volt a cél. A jövő egyik nagy kihívása a várárok feltárása. Óriási munka lesz a rengeteg föld kitermelése. Ez külön ásatási szezon feladata lesz.
A középkori erősség teljes területe, az azt körülvevő várárokkal és sánccal együtt megközelítőleg 3500 négyzetméter. Eddig a vár 24 százalékát sikerült feltárni hagyományos módszerekkel – az idei ásatási szezon a múlt hétvégén ért véget -,azonban párhuzamosan elkezdődött a lelőhely roncsolásmentes, geofizikai vizsgálata is. A régész szerint annyi a kérdés, hogy a vár múltját teljes egészében képtelenség rekonstruálni, annak egyes részleteit lehetséges csak modellezni. Embert próbáló kirakósdi ez, aminek az elején tartanak a Kapos árterében.
Hasznosítási tervekben nincs hiány. A vár körül rendezték a tulajdonviszonyokat, a közvetlen közelében található tanyát raktárként használhatják a régészek. Pillérek visszaépítése, dongaboltozat kialakítása egyaránt szerepel az elképzelésekben. Kilátót és városi rendezvények tartására alkalmas színpadot és nézőteret is álmodtak erre a helyre. A feltáráshoz minden támogatást megadó polgármester élettel szeretné megtölteni a város második legrégebbi építményét. Logikus fejlesztés lenne, ha ezeket a romokat integrálnák a város kulturális életébe.
Miért érdekes egy vidéki várrom, amiből alig maradt meg valami, amit rosszul dokumentáltak a régmúltban, amihez nem fűződik sorsfordító csata? Nincsenek hősei, történelemkönyvekben megírt legendái? Mert egy település történelmének a része, a helyi múlt megidézője, amit bár megtépáztak az elmúlt századok, megőrzésre érdemes.
